http://vers-repertoar.blogspot.hu/2009/05/weores-sandor-oroklet.html
A köznapi felfogás szerint az időt a változások során értelmezzük; egy rendszer egymást követő, egymástól különböző állapotaiból következik a "haladás" a múltból a jövő felé. Az emberi érzékelés azt sugallja, hogy az idő "egyenletesen" telik, ám persze ez sem igaz. Az idődilatáció relativisztikus jelenségére közismert példa a következő: tegyük fel, hogy a Földről indított űrhajó sebessége megközelíti a fénysebességet. Míg az űrhajósok számára néhány év telik el, addig számunkra - a Földön - elmúlik több ezer év. És vajon a "haladási irány" kőbe vésett szabály lenne? Bármilyen hihetetlen, nem az. Ma már tudjuk, hogy bizonyos kölcsönhatások (a szubatomi részecskék szintjén) csak akkor értelmezhetők, ha feltételezzük: az idő apró lépésekben visszafelé is folyik/folyhat.
Bármennyire kiszakad az ember kicsit a hétköznapi IDŐ szorításából a fentieken elmélkedve, szörnyű a korlát, ami bennünket körülvesz és fogva tart. Mire az ember elkezdene örülni egy-két dolognak, addigra vége a játéknak. A gyermekkor - és az örökkévalóság érzése - úgy múlt el, mintha sose lett volna.
A fák illatára
a Hold arcára
hangtalan háló borul.
Mondják, hogy múlik,
bár tényleg kimúlna a lélektelen
csak-előre-rohanó
végtelen.
"Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel" (Zsoltárok 90)
„A sebesség szédítővé a táj csendjéhez képest válik. Összezsugorítja, elvonja, megszünteti a teret, nem egyre gyorsabb járműveken, hanem a gyorsuló fejlődés mítoszán repülünk a jövő szárnyas hírnökeiként. Közben mintha az egészben lenne valami bornírt, csökött, idióta, önző; egy berlini ünnepségen az irodalmat támogató vasúti társaság elnöke úgy dicsérte a vasút fejlődését, hogy száz éve egy úton befejezhettél egy regényt, ma már csak egy verseskönyvet tudsz elolvasni ugyanazon az úton, holnap max egy újságot.” (Garaczi László)
Ferde arcomra szilánkok hullanak,
csendesülve röpködnek bogarai
az elmúlt időnek.
Te vagy a szellemet idéző,
kezemből kiesett fonál.
Elmúló tekintetem elé
rozsdás kardok dőlnek.
A summer holiday for a child: like eternity. Then somehow time speeds up. Now a year is gone as if nothing happened in it. It is known that the perception of time changes with age. Now, to me, childhood is illusion, phantasm. Not real. Non-reality. Can the past be reality? Hungarian poet Weöres Sándor gave us an interesting view, he describes past events as the only reality that can never be changed.
http://www.babelmatrix.org/works/hu/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor-1913/%C3%96r%C3%B6kl%C3%A9t/en/24354-Eternity
In everyday life, we understand time by perceiving changes. Subsequent and different states of a physical system make it possible for us to perceive and describe time, "flowing" from the past towards the future. Human perception suggests that time advances evenly and consistently. However, time dilation, a relativistic phenomenon, opposes to that. A well-known example or thought experiment is, when a spaceship launched from Earth is gathering speed and approaches the speed of light. By the time the astronauts spend a couple of years travelling at that speed, several thousand years have passed for observers on Earth. And is the direction of time a lapidary, fundamental, unchangeable thing as one would think? Well, it isn't. Today we know that some physical interactions on the quantum level can no otherwise be interpreted but assuming that time can flow backwards, at least in very small steps.
Thinking of all that, one might, for a moment, feel a little bit released from the prison of TIME that surrounds us. But then... It's still a prison. To me, thinking about time is still horrible. By the time you learn to be happy about a few things, the whole game is over. Childhood, and the perception of eternity, are gone for ever.
"A thousand years in your sight
are like a day that has just gone by,
or like a watch in the night." (Book of Psalms 90)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése